Gyülekezeti kirándulás
Mivel az első ötlet megfogalmazásakor jelen lehettem, így elmondhatom, hogy több hetes előkészületek után került sor október 4-én a gyülekezeti kirándulásra.
Az előző évekhez képest másként fogtunk bele a dologba. A vezényszó az volt, hogy akkor -- menjünk! Lássunk és látogassunk!
Magunk sem gondoltuk akkor, hogy mennyire más lehet e kiruccanás, mint amit elképzeltünk eredetileg. Az időjárás (vagy valaki más?) erősen átszervezte ezt a szombatot: hideg, permetező eső, hűvös szél fogadta a Dischkában gyülekező elszánt csapatot. Zoltánunkra majdnem lincselés várt, amikor megkérdezte, hogy menjünk-e egyáltalán? Utólag már könnyen bölcselkedem, hogy tudhattuk: valami rendkívülit kaphatunk ezen a napon.
Az alábbiakban próbálom bizonygatni, hogy tényleg.
Beszámolómat a bátaapáti templom kövezetére írtam.
Sajnos, itt most bemutatni nem tudom Krisztina nővért, akit éppen 14 évvel ezelőtt fotóztam le az ikonosztáz Mária-képe előtt, de a néhányszori találkozásunk alapján nem feledem őrizni szolgáló szeretetét.
Megdöbbenéssel tapasztaltam itthon, hogy nincs átfogó képem a templom belsejéről. Csak részletek.
Mi ez a globális érzület?
Tán otthon-érzés, amikor a tékozló fiú az asztalterítő kopottas bojtjait simogatja a csendes beszélgetés alatt?
Közös képek. Közös múlt. Mit hagytunk el útközben?
És mi az, amit találtunk?
Rács.
Elválasztó.
Asszonyokat a férfiaktól.
Mert az ortodox templomok három részből állnak.
Legbelül a szentély, ahová csak papok (a királyi kapun keresztül) és szolgáló személyek (a két oldalsó ajtón) léphetnek be.
A templom középső része a férfiaké. Az asszonyok egy 80 centis falon át kukucsgálhatnak a szent történésekre, fohászaikat az odabiggyesztett szentképek segítségével tolmácsolhatják.
Ha pedig felnéznek (az asszonyok), ezt a képet látják: a keserű poharat Krisztussal.
Mint mi a Dischkában.
Kedvenc képem.
Már tavaly, Szentendrén kísérleteztem azzal, hogy eme karfák nyújtotta ritmust hogy lehet képbe komponálni. Szerintem, most sikerült.
Ortodox templomban alapértelmezésben nincsen szék, a hívek állva vesznek részt a 1,5-2 órás istentiszteleten. Eredetileg e falmelletti alkotmányok sem az ülést szolgálták, hanem a megtámaszkodás lehetőségét.
... és egy másik.
Mindegyik ablak felett egy megföstött szimbólumrendszer található, amelynek kifejtését papjainkra bízom.
A templom büszkesége: a kupola.
A magyarországi 40 szerb templom közül csak neki van.
Gazdagon kifestve, az oldalsó freskókat csak kellően emelkedett áhitatban csodálhatjuk.
A képet kinagyítva elolvasható, hogy mi ez.
Ez a kép többeket meglepett: az Istenszülő három kézzel.
Emlékeztem arra, hogy Mohácson már láttam ilyet.
Az internetes kutakodás alapján kiderült, hogy olyannyira általános ez az ábrázolási mód, hogy több magyarázat is van rá.
Az egyik szerint Damaszkuszi Szent János teológust, az ikontisztelet védelmezőjét (650-749) árulás vádja miatt egyik kezének elvesztésére ítélték, majd az Istenszülőnek köszönhető csodás gyógyulásáért készíttette e fogadalmi kezet. A későbbi ikonmásolók a harmadik kezet is – minden hagyomány ellenére – természetes kéznek festették meg, minek folytán az ikon azt a benyomást kelti, mintha az Istenszülőnek három keze lenne. A XIX. században az egyik orosz zsinat újból kifejezetten megtiltotta e háromkezű ábrázolást (Tricheiroussa), és előírta, hogy a harmadik kezet jól láthatóan csak fogadalmi kézként szabad ábrázolni.
A másik szerint volt egy harcos, Jovan Šangajski, akinek a harcban karddal levágták a kézfejét. Ő ekkor bement egy kis szétrombolt templomba, de az ott lévő Szent Mária-ikon sértetlenül megmaradt. Szétvágott kezét az ikonra helyezte és egész éjjel az egészségéért imádkozott, mert hadnagy volt. Imádkozva elaludt, és amikor reggel felébredt, össze volt nőve a keze, csak a forradás helye látszott. Köszönete jeléül meghagyta, hogy ezüstből öntsenek ki egy kézfejet, amit a Szent Szűz ikonjára rögzítettek. Erről kapta a háromkezű Szent Anya nevet,
A grábóci kolostor a Kárpát-medence szerb ortodox papképzésének központja volt, mely azt is jelentette, hogy a völgységi kis faluból irányították Dél-Dunántúl szerb iskoláit, innen látták el szerzetesekkel a budai, bácsi, temesvári egyházmegyéket, kolostorvezetőket adott a Szerémség és Szlavónia területére, és volt idő amikor a püspökök is innen irányították egyházmegyéjüket.
Az első kis templom 1587-ben épült kőből és agyagból. 1667-ben az uszkocsik, 1703-ban a kurucok dúlták fel. 1712-ben helyreállították a kis templomot, majd 1736-ban elkezdtek köré-fölé építeni egy nagyobbat, Mórágyról származó gránit terméskőből és helyben égetett téglából. Közben a kis templomot tovább használták, míg 1738-ban lebontották, kihordták, és aug. 13-án már az új templomban mondhattak Liturgiát a budai püspök jelenlétében. A templom 1741-ben lett kész, de egyelőre torony nélkül. A torony 1761-ben épült, majd 1795-ben további munkák során gyarapodott. A harangot egy 1808-ban megtalált régi repedt harang anyagából öntötte Vajnert Péter pécsi harangöntő mester.
Eredetileg itt állt az az Árpád-kori bencés apátság, melynek romos falain szentek képeit lehetett felismerni, amikor 1585-ben a dalmát tengerpart egyik szerb kolostorából, Dragovicból öt szerzetes ide érkezett, hogy a Dél-Dunántúlon korábban megtelepült szerbektől nyert értesülés alapján kolostort alapítson és ellássa a paphiánnyal küzdő hívek lelki szolgálatát.A hely szelleme vonzotta őket ide, és a patak mentén építették fából készült celláikat. 1619-ben Dragovic összes szerzetese áttelepült Grábócra.
Földbe süllyedt
kőkeresztek
idézik a
szép szeretőt,
dolgos kezű
urat, hitvest.
Zuzmólepte
felületen
csak az eső
mossa szét az
emlékeket.
Az oltárkép.
Nem egyszerűen az Utolsó Vacsora,
hanem Jézus éppen Júdást kínálja meg egy falattal.
A 83 éves Wolf néni.
A hajdani többszázas gyülekezet gulágot megjárt képviselője.
Ma már csak három evangélikus él a faluban.
A szálkai tó.
A tó körüli séta elmaradt, és fürödni sem volt nagyon kedvünk.
Helyette egy kis kávézásra és játékra álltunk meg.
és Gábor, aki földtörténeti előadást tartott nekünk.
(Az előadást a buszban kellett befejezni az újból rázendítő eső miatt.)
Az ebéd.
Finom volt, jó volt, hangulatos volt.
Lelkesen énekeltünk, majd áhítat következett.
(Eredeti tervem az volt, hogy felveszem és elérhetővé teszem ezen az oldalon -- ezt Zoltánnal is egyeztetettem -- de sajnálatos módon a felvétel erősen zajos lett, nagyon nehéz kivenni Zoltán mondatait. Így a közzétételtől el kell tekintenem. Viszont bemutatom a templom üvegablakait.)
Majd buszra szálltunk, és hazajöttünk.
Nem tisztem értékelni ezt a napot. De másnap este, harmadnap este is még mindig téma volt, ahogy mi, résztvevők találkoztunk.
Lehet, hogy történt velünk valami? Vagy csak kaptunk? Sokan voltunk, vagy kevesen? Nehéz ezt eldönteni, de már töröm a fejem, hogy merre menjünk legközelebb ...