Halott Jézus

Ebben az évben nem készült nagyszabású passió gyülekezetünkben. Szerényebb körülmények között, egy kép alatt gyűltünk össze, hogy a halott Jézusról megemlékezzünk. Csendes meditációs alkalom volt a cél, és meggyőződésem, hogy ez sikerült. (A végén nem mertük felkapcsolni a villanyt.)
A fényképezés is egy kicsit másképp zajlott. Arról szó sem lehetett, hogy vakut használjak, ezért a képek nem kifogástalan minőségűek, de talán jól tükrözik azt a hangulatot, amely betöltötte a templomot és lelkünket.
Dani volt olyan kedves, hogy oda adta a szövegkönyvet, így most nagyobb részt azokkal a szövegekkel találkozhattok, amit mondottatok, amit hallottatok.

Nem tudom, hogy a forgatókönyv hány nap alatt készült, de legtöbbünk szombaton délután találkozott a szöveggel. Maga a "műsor" a próba alatt állt össze, jónéhány variáció kipróbálásával.

(A lepedőre Andrea Mantegna (1431—1506): A halott Jézus című festménye lett kivetítve. Az eredeti olajfestmény Milánóban található.)

Miközben zajlott a próba, sikerült tetten érnem egy szellemet, aki sokat tett a templom és az este hangulatos berendezéséért.

Születés és halál.
Az élet kezdete és vége.
Milyen megnyugtatóan távol vannak egymástól
és mégis milyen félelmetesen közel.
Mennyire különböznek, és mennyire hasonlítanak.
A születés halál, a halál születés.

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!  Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni. Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket. De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép. Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: Az ÚRra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte! Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.  Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?

Jézus, hol vagy?

Minden oly csendes, alszik a világ.
Alszik Kajafás, Heródes és Pilátus.
Alszanak mind a katonák.
Alszanak a félredobott szögek a porban,
Alszik a földre cseppent vér
Alszik a hanyagul helyére rakott kalapács,
és a szél is elaludt a Golgotán.
Mélységes csend van, mindenki hallgat, senki sem kiált.
A siratóasszonyok szája szegletében alszik a zokogás.
Mélységes csend van, senki sem kiált.

Jézus, hol vagy?

Csend. Senki nem felel.
Hideg, sötét némaság.
A hajnalt váró asszonyok kezében megdermed a balzsam.
Szívükben dermed a gyász.

A "Szél sodorja ..." kezdetű ének letölthető erről az ikonról:


Emlékeztek, amikor azt asszonyt, akit házasságtörés közben tetten értek, megvédte a törvény gyilkos ítéletétől? Nem varázserővel, nem isteni hatalommal, egészen egyszerű emberi szavakkal: "Aki bűntelen közöttetek, az vessen reá először követ." Én is ott voltam. Ez a kő ott volt a kezemben. Kész voltam arra, hogy megtegyem, amit a törvény ilyen bűn esetén tenni rendel. Ekkor megszólalt Ő. Kihullott a kő a kezemből. Elszaladtam. Önmagam előtt is szégyelltem magam. Mondjátok, most ki véd meg egymástól, és ki véd meg önnön gyűlöletünktől minket?

KENDŐ
Ezzel a kendővel törölte meg a lábunkat az utolsó estén. Azt hittük hozzászoktunk már, hogy újabb és újabb meglepetések érnek mellette minket, de ez mindannyiunkat váratlanul ért. Előtte arról beszélgettünk éppen, hogy az Ő országában melyikünk milyen méltóságot visel majd. Ő nem szólt semmit, csak felállt, körülkötötte magát és letérdelt Júdás elé. Értitek, Júdás elé! Akkor döbbentem rá, hogy Ő a szabadulásunkat egészen másképp képzeli el. És talán itt és most értem ezt az egészet a legkevésbé…

CSENGŐ
Tízen voltunk. Leprások, mindannyian. Nálam volt a csengő, amit útközben szünet nélkül ráztam, hogy aki szembe jön velünk tudja: tisztátalanok vagyunk. Az emberek messziről, nagy ívben elkerültek minket. Hallottuk Róla, hogy leprásokat is gyógyít, találkozni akartunk vele. Már messziről kiáltozni kezdtünk: Jézus, könyörülj rajtunk! Azt gondoltuk, reánk teszi a kezét és megáld minket. Lelkem szomjazta a szavait: menj el, a te hited megtartott téged! Ehelyett a papokhoz küldött minket. Dühösek voltunk és csalódottak mind a tízen. Annyira dühösek voltunk rá, hogy nem is vettük észre mikor tisztultunk meg. Az egyikünk azonnal visszaszaladt hozzá, mert szerinte mindannyiunkat ő gyógyította meg. Most már tudom, hogy neki volt igaza. Mind a mai napig hordtam a csengőt, mint aki még mindig tisztátalan. Mint akinek hiányzik valami, hogy az élete teljes legyen…

KENYÉR
Én ott voltam amikor megvendégelt ötezer embert. Életemben soha nem laktam annyira jól, mint akkor. Csak feküdtem a fűben és bámultam az eget. Aztán a 12 teli kosárból elcsentem egy darab kenyeret. Azt hittem csodakenyér, ami mint Illésnél az olaj és liszt, soha nem fogy el. Itt van most is zsebemben. Csontszáraz, élvezhetetlen. Olyan mint most nélküle a lelkem. Ki csillapítja majd ezt az éhséget bennem?

BALZSAM
Emlékeztek arra az asszonyra, aki Betániában a nála lévő méregdrága nárduskenetet mind Jézus fejére öntötte? Ebben az alabástromtartóban volt a kenet. Az asszony az esküvőjére tartogatta. Hogy gyönyörű és illatos legyen. A férfit akarta megörvendeztetni vele, akinek odaadja magát. Akit a legjobban szeret. Mi csak az árát számolgattuk és szörnyülködtünk azon, amit az asszony tett. Pedig az áránál éppen az asszony számára volt százszor értékesebb az a kenet. Mondjátok, ezután ki szabadít fel a teljes szeretetre minket?

VÍZ
Vigyáznom kellett magamra, hiába a nagy esküvői mulatság, én csak egy pohár vizet kértem. Láttam a nagy vizes tömlőt, amiből én is kaptam. És azt is láttam, amikor Jézus előtt korsókba töltötték ugyanezt a vizet. A többiek pedig mind remek bornak találták, és megrészegedtek tőle. És én csak néztem ezt a pohár vizet és nem értem mi történt. És azóta is nézegetem, de csak víz marad, és már nem tudom, vajon ki fog meglepni a csodával, hogy a nevetés ne szűnjön és az öröm megmaradjon?

A meditációban Zoltán egy sírós-nevetős, édes-keserű hangulatú halotti torról beszélt. Arra kért bennünket, hogy emlékezzünk arra, amit Jézus hozott nekünk, ami életünk részévé vált.

Ezután mindenki fogta azt a követ, amit a templomba lépéskor magához vett, és kivitte a halott Jézushoz, ahol a kőért egy fehér gyolcsdarabot kapott ... akár Jézus ruhájának, akár halotti leplének egy darabjaként ...

Közben ez az ének szólt:

Imádkoztunk, hazamentünk.

A kövek és a Jézustól megszerezni vélt hagyatékok ott maradtak a halott Jézus lábainál ...

 
Utolsó módosítás: 2008. március 24.