A kirándulás
Lehet, hogy picit túlzás, de minden évben -- legalább is, amit én eddig láttam -- a legnagyobb izgalmakkal járó esemény a péntekre ütemezett kirándulás. Két évvel ezelőtt elmaradt a hajnali felhőszakadás miatt. Volt szülő, aki ezt számon kérte. Tavaly nem tudtunk rá úgy felkészülni, ahogy előzetesen elgondoltuk.
Idén egyértelmű megbízást kaptam, hogy én vagyok a kirándulás fő szervezője. A tervezésbe bevontam Dénes fiamat és Gábort. Előző héten szombaton kimentünk terepszemlére, és szépen megterveztük a különböző játékok helyszínét. Megállapítottuk, hogy a helyszín autóval nem megközelíthető a felázott út miatt: minden kelléket kézben kell bevinni.
Csütörtök délután utolsó egyeztetés, kellékek beszerzése, megbeszéltük Gáborral: ott találkozunk fél nyolckor, hogy előkészítsük a játékokat és a tüzet. Pihi.
Rossz szokásom, hogy minden éjjel 1 és 2 között felébredek, és nem egyhamar/mindig sikerül visszaaludnom. Most azonnal kapcsoltam a számítógépemet, és elhűlten láttam, hogy a Dunántúlon egy keskeny, de markáns esőfront vonul délnek. Az is megbecsülhető volt, hogy épp a gyülekező időpontjában éri el városunkat, de számomra úgy tűnt, hogy a kirándulás kitűzött idejére már el is hagyja azt.
Ekkor még láttam a csillagos eget, de hamarosan beborult. Tépelődtem, hogy szabad-e elindulni, vagy ennek a kirándulásnak annyi. Az esőfront jött, ahogy számítottam rá. El kell mennie, el kell mennie! -- drukkoltam, és elindultam.
Az eső is. Ekkor beszéltem Szilviáékkal, hogy ezt a kirándulást le kell mondani. Könyörögtem, hogy még ne döntsünk: egy órát kértem az esőfront áthaladására.
A hegyre felérve megkönnyebbülten láttam a szakadozó felhők mögött felbukkanó kék eget. Annyi eső sem esett, hogy az erdő vizes lett volna.
A helyszín, még üresen. Felhő már sehol.
Megkezdtem az első játék, a Kincskeresés előkészítését. A mese az volt, hogy kiraboltak egy áruházat, és az édességet különböző helyekre az erdőben dugták el.
Az egyik kincs.
Ez volt a (szerintem) legravaszabb elrejtés:
egy fára húztam fel az ajándékzacskót.
Először az aprók érkeztek meg.
Majd feltűnt a teherhordó karaván.
Élet. Nyüzsi.
Talán ide illik az alábbi aprócska párbeszéd.
Épp a tűzrakás körül tevénykedtem, amikor odasündörög hozzám egyik kedvenc fotoalanyom (lány.)
-- Bácsi! -- mondja nevem -- Most te vagy a legszebb! -- jelenti ki határozottan.
-- Nocsak, miért, gyöngyöm? -- húztam ki magam.
-- Mert rád száll a füst ...
Beindult a kincskeresés.
Mindegyik kincset megtalálták.
A fára függesztettet is.
(A felfüggesztő kötél volt a nyomra vezető
-- de ezt így is terveztem.)
Egy boldog megtaláló.
A következő játék a vaklabirintus volt.
Bekötött szemmel kellett követni a fák között kifeszített ruhaszárító kötelet.

A terepviszonyok miatt ez nem volt egyszerű.
Közben készült az ebéd is.
Tojásrántotta, a'la Szilvia.
Sütő- és tűzmesterek.
Visszatérés az utolsó játékból.
A feladat az volt, hogy egy útvonalon végigmenve a fákon elhelyezett számokat kellett észrevenni, felírni, és az útvonal végén összeadni őket.
Vége, vége, vége ...

A gyerek-átadás/visszaadás pillanatai.

(A néhányunkat érintő izgalmakat itt most nem elemzem ...)

Szép volt, jó volt. Megcsináltuk! Ismét ...
   
Utolsó módosítás: 2010.július 2.