Idén is gyönyörűre sikeredett az október végének időjárása. Így, amikor a gólyabál ürügyén gépet kaptam ellopott felszerelésem helyett,. azonnal rohantam a zöldbe, hogy kipróbáljam, mit felejtettem a három hónapos kényszerszünet alatt a fotózásból. Újra mertem látni, szememet tágra nyitni és rácsodálkozni az őszi színekre, amit kirekesztettem magamból, hogy ne fájjon a hiány.
Nem volt tudatos terv, hogy merre megyek: vittek az elémtáruló képek. Utólag már egyértelműnek látszik, hogy miért a folyóparton találtam magam, a híd tövében. A Nap épp akkor készült aznapi nagy attrakciójára, hogy átadja helyét az éjszakának. Ezt nagyon látványosan tette: először a folyóparti fák már levél nélküli ágai barázdálták tányérképét apró darabokra, majd elmerülni kezdett a látóhatár virtuális vonala alá.
Szokatlanul tiszta idő volt, és még az erdő mögül is szinte kitapinthatóan lődözte nyilait, melyek már nem szúrtak, égettek, hanem simogattak, és aranyszínűre festették azt, amit lehetett.
Például a hidat. Ez a rideg, mérnöki alkotás csillogó kinccsé nemesedett abban a néhány percben, amit én már a híd járdájáról szemléltem. Ekkor tűnt fel egy fényfolt a híd tartószerkezetén, amely a Nap tükörképeként is felfogható volt. Határtalan izgalom fogott el, hogy ezt hogyan lehetne rögzíteni. Próbáltam közelebb menni, de ekkor a geometriai optika törvényeinek megfelelően a fényfolt eltűnt. Világosan éreztem, hogy nekem hol -- OTT -- kell lennem: kb. fél méterrel magasabban. Kétségbeesetten néztem körül, hogy ki tud segíteni. (Mentem már be házba létráért, mert az újonnan készült lámpasort a lámpatestek magasságából akartam fényképezni ...)
Itt létra nem volt, és tudtam, hogy csak néhány percem van a látvány megragadására. Mutatkozott a közelben egy lámpaoszlop, de annak megmászásától eltekintettem. Maradt a biztonsági korlát a járdát az úttesttől elválasztó korlát alatt. Igaz, hogy csak alig 30 cm, de jelentett valamilyen többletet. Oda kapaszkodtam fel, és kezdtem meg a képek komponálását.
Ebben a kritikus pillanatban kezdett el pitypalattyolni a telefonom. Igen, a fürj hangján szólalt meg, és így azonnal tudtam, lányom keres. Nem is tudom, hogy a korlát teteji bizonytalan helyzetben hogyan sikerült a fényképezőgépet telefonra cserélni, de felvettem. Aranyosan csicseregve kezdte el mesélni, hogy :
-- Képzeld apa, ma voltunk ultrahangon és az orvos ... -- Ekkor már a többedik autós lassított mellettem, nem tudván mire vélni korláton tartózkodásomat. Elnézést kértem lányomtól, hogy hadd ereszkedjek stabilabb pozícióba, és ehhez mindkét kezemre szükség volt -- hogy a fényképezőgépet se verjem a híd korlátjába.
Megtörtént a beszámoló, melynek lényege az, hogy megtudtam, márciusban várható első unokám fiúnak készül. Kiörömködtük magunkat, miközben a Nap véglegesen holnapra helyezte megjelenését. Készítettem még néhány búcsúfotót az alkonypírról, és indultam a gólyabál felé.
A kedves olvasó azt gondolhatná, hogy itt a történetnek vége. Tulajdonképpen igaza is van, mert itt valóban végeszakadtak a hídi történéseknek, de este újabb részletek derültek ki arról, hogy mi is történt. Főnököm, aki szintén a gólyabálba igyekezett, első éves hallgatóinkat megtisztelvén, a hídra érve a következőt látta: kedves munkatársa a nagy folyó felett, a híd korlátján egyensúlyoz, telefonnal a kezében. (A fényképezőgépet nem látta.) Első gondolata az volt, hogy valamilyen baj van, de megállni nem tudott -- jöttek mögötte, meg hídon nem is szabad -- kétségek között hajtott tovább. Becsületére váljék, hogy ezt nem is akkor tette szóvá, amikor először találkoztunk és köszöntöttük egymást a bálban, hanem később, amikor már oldódottabban lehetett róla beszélni.
Ha valaki szakemberként megkérdezi, hogy mi annak a valószínűsége, hogy a Nap tükörképe megjelenik egy hídon, amit a fotós megragadni kíván, de ekkor hívja lánya, hogy fiúunokája várható, miközben főnöke áthajt a hídon: azt mondom, hogy ez nulla, ez lehetetlen esemény.
Mégis megtörtént.
Ilyenkor kezdünk el hinni a csodákban.