Halloween és reformáció ünnepén harsogó napsütés köszöntött a városra, így hivatali teendőim bevégeztével kisebb kerülővel, a ritkábban látogatott keleti városrész felé indultam haza. Arra, ahol az erdőkkel koszorúzott hegyek kinéznek a síkságnak tűnő dombvidékre. A fák csendben táplálták őszi színorgiájukat, miközben a lomhán feltápászkodó szél fakó szivárványt kavart leveleikből. Készítettem néhány szabványos fotót a tarka hegyoldalról, az őszi vetések ujjongó zöldjéről, a ki tudja, minek-kinek köszönhető távoli, terjedelmes füstfelhőkről.
A megszokott, három dimenzióban kanyargó úton letisztult lélekkel hazafelé ballagva az egyik emelkedőn egy kerékpáros lány tűnt fel velem szemben. Néhány tincs homlokába hullt, ahogy a pedált taposta, miközben minden mozdulata az erőfeszítésről szólt, ugyanakkor az örök nőiség kecsességét is meg tudta jeleníteni a dombbal való küzdelmében.
Kissé feltűnően állhattam meg a látvány befogadására, mert a lány mellém érve gúnyosan rám szólt:
-- Mi van, nem láttál még?
Szégyenkezve hajtottam le fejem. Agyam lázas zakatolásba kezdett: helyek, helyszínek, időpontok, találkozások viharzottak át rajta, de semmit, semmi hasonlót nem tudtam felidézni az imént látottakhoz illeszthetőt.
-- Kisasszony, tudja, az én koromban az emlékezés ... -- próbáltam megszólítani, de addigra antik márványszobrokat idéző háta és egyéb csatolt formái eltűntek az út kanyarulatában.
Most már sohasem tudom meg, mire kell emlékeznem.