Meglehetősen korán ébredtem, úgy kettő után. Eldugult orrom nem engedte a visszaalvást, így -- a rég bevált recept alapján -- nem azon kezdtem mérgelődni, hogy miért nem alszom, hanem az előző napok mulasztásait igyekeztem pótolni. Azaz -- ne szégyeljük kimondani -- munkába fogtam. Szellőztetés gyanánt közben ki-kinézegettem, az időjárást értékelendő, és azt találtam, hogy kristálytiszta reggel várható. Márpedig akkor fotózni érdemes! Osztottam, szoroztam, hogy kb. fél hét körül kell elindulnom, hogy a majd' egy éves tervemet megvalósítsam. A számításban hiba nem volt, csak azzal nem számoltam, hogy a meteorógia által beígért közelgő hidegről szóló hírt olvasva, a vadlibák húzni kezdtek dél felé -- amit fotózni kellett. A lusta varjak sem keltek még fel, így ébredésük -- én voltam az ébresztőóra -- szintén rögzítésre volt érdemes. Közben gyanakodva figyeltem az egyre világosodó eget, hogy esetleg lekésem a napkeltét? Már Dunafürdő közepén jártam, amikor rémülten fedeztem fel, hogy a Nap már elérte a látóhatárt, és a híd közepén tart.
Őrült rohanásba kezdtem, mert én a Napot a híd elején akartam elcsípni. A Duna magasabb vízállásának köszönhetően nem mehettem a parton, hanem egészen az üdülőházak kerítése mellett, ahol tulajdonképpen út sem volt. Ág tépett, kőbe botlottam, a kutyák őrjöngtek, de hajtott az igyekezet a kiszemelt nézőpont felé. A Dunába nyúló kőgát (sarkantyú) lehetővé tette, hogy a megálmodott vágy szerint megszülessen az alábbi kép, aminek a következő (hosszú) címet adtam:
"A Napkerék felgördül a bajai hídra,
hogy a Nyugatnak is elhozza a világosságot."