nagyot mondani, de többezer vadlibát láttam a minap.
A történet ott kezdődött, hogy nem gyógyultam ki teljesen az évvégi takarítási lázból. Számítógépem után -- öt katalogizált mentéslemez! -- szekrényemnek estem neki, ahová a szeptemberi költözéskor csak beszórtam a holmimat. A nagy irat- és prospektusszortírozás közben találtam egy elég jó (friss) térképet a könyrnyékről, így eldöntöttem, másnap csavarogni megyek. A reggeli időjárás erősen biztató volt, így a nagy folyó gátján indultam el északnak. A szokásos recept szerint, még sötétben, hogy a pirkadat már a városon kívül érjen. Az ártéren még megfagyott tócsákban tartózkodott a víz, az égre hajnali repülők rajzoltak rejtélyes ákom-bákomokat.
A Nap még csak közelítette a látóhatárt, amikor meghallottam az első csapat gágogását. Szeretem azokat a madarakat, amelyekre (látványukra) fel lehet készülni, mert hangos szóval bejelentik érkezésüket. Márpedig a vadludak ilyenek: valami mondanivalójuk mindig van. (Másik kedvencem a holló.) Húztak el szépen észak-északkelet felé, megerősítve azt az érzetemet, hogy meleg (tavasz?) jön. Kísvártatva újabb csapatok tűntek fel, szigorúan tartva az előőrs által kijelölt irányt. Nem sokkal később azonban olyan következett, melynek fogadására nem voltam felkészülve. Egyszerűen beborították az eget a madarak! Húsznál is több csapat volt a fejem felett, és folyamatosan érkezett az utánpótlás, perceken keresztül. Különböző magasságokban, olyan háromdimenziós térélményt nyújtva, amit ritkán tapasztalhat meg a kétdimenziós földfelszinhez ragadt csavargó. Közben a csapatok állandóan variálták győzelmi V alakzatukat, ugyanakkor szigorúan igazították egymáshoz párhuzamos pozíciójukat.
Percekig tartott ez a látomás, utána szinte süket csönd (és egy-két elkésett csapat) következett. A gáton átváltó őzekre már csak legyintettem. Fényképezőgép nem volt nálam, de ezt a libavonulást csak valamilyen all-sky kamerával lehettett volna összefoglalni, átadni már nem biztos. Közben a Nap is megtalálta azt a felhőrést, amelyen átküldhette aranyszínű reggeli ragyogását. Merültem el a fényben, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy "valaki" kísér az ártéri fák ágahegyén. Megáltam, kísérőm ekkor szinte eltűnt. Ahogy mozdultam, újból megjelent, és ekkor jöttem rá, hogy a laposan érkező sugarak árnyékomat rajzolják a fák kusza ága-bogára. Nagy nehezen találtam egy olyan helyet, ahol sűrűbb szövetet alkottak a gallyak, és "árnyam" mutatni hagyta magát, sőt, még mobiltelefonnal is fotózható volt.
Íme, az eredmény.