Rokon

Kedves barátaim meghívásának köszönhetően disznóvágásra voltam hivatalos egy alföldi kisvárosba. Nagy izgalommal készültem a sokak számára inkább munkával, vesződséggel és fáradsággal járó "rendezvényre", én viszont - aki diák korában járt utoljára ilyen gyilkosság helyszínén - a látvány és az elsüthető képek miatt igyekeztem oda.
Nem csalódtam. Az eredmény közzététele azonban számos problémát vet fel: egyrészt a háziak kértek, hogy ezt talán ne tegyem fel az internetre, másrészt a készült képek brutalitása és nyersessége nem biztos, hogy mindenki számára elfogadható.
Azonban maga a település is bőségesen kínált látni és fotózni valót. Ezért másnap reggel - miközben társaim a disznótor pálesszal (értsd: pálinka) kísért fáradalmait pihenték, képvadászatra indultam. Köd volt. Súlyos, nehéz, fűszálakba kapaszkodó: gépem alig tudott megküzdeni vele. Sokáig össze-vissza bolyongtam a városban, míg az autóbusz-állomáson várostérképet mutató táblával találkoztam. Rajongok a térképekért, és már az is élmény volt, hogy az implicit városjárási tapasztalataimat, a fejemben kialakult utcaszerkezetet egybevethettem egy egzakt formával.
Térkép-tanulmányozás közben megakadt a szemem egy feliraton: zsidó temető. Egy evangélikus szlovákok alapította településen? A várost járva semmi nem utalt jelenlétükre, és az is megragadott, hogy a térkép nyilvánvalóan mutatta: a házaktól messze, szinte külterületen telepedtek meg ezek a sírok.
Alig indultam el a megközelíthetőségi útvonal memorizálása után, amikor egy férfi szólított meg, akivel előző nap a disznóölés helyszínén, a kapuban találkoztam. Először lebeszélni próbált a zsidó temető felkereséséről - "Ott most akkora dzsumbuj van, hogy nem lát semmit!" - de aztán készségesen magyarázta el az odavezető utat, felhívva figyelmemet a közbeeső látványosságokra is.
Félretéve a magam által kitalált útvonalat, a férfi tanácsait követve indultam el. A vélt helyszín közelébe érve újra érdeklődtem egy házából kerékpárral indulni készülő nénitől.
- A legjobb helyen kérdezi, kedveském! Nézze, itt ezen a szűk utcácskán kell elindulnia, egyenesen, még a házakon túl is!
És lőn. A házakat elhagyva, valami nádasszerű rengetegbe jutottam az úton, ami egy tanyához vezetett. Már azon voltam, hogy bezörgetek, tanácsot kérvén, de felfedeztem, hogy a baromfiudvar folytatásaként szürke és fehér sírkövek nyújtózkodnak a feltámadás felé. - "Megtaláltam!" - ujjongott fel bennem az öröm, mind annyiszor csavargásaim során.
- De hogy jutok be? - volt a következő kérdés, mert sűrű sövény kerítette az óhitűek nyughelyét. ("Nyáron meg se láttad volna!" - mondták a helybéliek, amikor beszámoltam az eseményről.) Megkerülve a temetőt, egy kaput fedeztem fel, azon túl két láncra kötött, acsarkodó ebet, egy szabadon kószáló őrszem-kutyát, és egy fát vágó férfit találtam. Bekurjantottam, hogy a temetőt szeretném megnézni. A férfi készségesen, baltát letéve jött kaput nyitni.
Bemutatkoztunk. Nevemhez hozzábiggyesztettem azt is, hogy honnan jöttem, mert tudtam, hogy itt ez nóvum értékű. A hatás nem is maradt el, mert a férfi szeme elkerekedett:
- Ott voltam katona. Mondd még egyszer a neved?
Mondtam.
- Nem vagyunk mi rokonok? - kérdezte, és édesanyja nevének elhangzása után arra kellett rádöbbennem, hogy édesapám (mostoha)unokatestvérét találtam meg. Akit születésem évében soroztak be szülővárosom bányász-alakulatába, és járt is nálunk látogatóban, az Anna utcában. Döbbenetes frissességgel tárta fel fél évszázados emlékeit, és nekem kapaszkodnom kellett, hogy a szórványos utalásokból, az alig tartott alföldi kapcsolatokból megőrzött hivatkozások alapján megfelelőképpen tudjak reagálni.
Nehéz volt abbahagyni a beszélgetést. Éppen talált rokonomtól búcsúzás után nekifogtam a sírkövek fotózásának, miközben azon gondolkodtam, hogy miért is vált számomra annyira fontossá a zsidó temető felkeresése.