Több, mint tíz éve kisebb-nagyobb rendszerességgel járok ki a Jakab-hegy egy eldugott, nem annyira közismert sziklájára, egy kis lélekfrissítésre, napozásra, távol a várostól. Néha őzek vetődnek arra, egyszer szarvast láttam, és a madárvilág évszakfüggő látogatóival találkozhatok ott.
Új munkahelyemnek köszönhetően új helyszín adódott a csendes szemlélődésre: a Duna-part. Eddig az időjárás többnyire megengedte, hogy a többórás agyfacsarás után kivonszoljam magam a víz mellé, erőt gyűjteni a hazainduláshoz. Közben persze gépem is ott "pihen" készenlétben, hátha történik valami.
Márpedig történik. A folyó másokat is partjára csalogat, de a vizen és felette is nagy a mozgalmasság. Madarak és hajók jönnek-mennek, turisták, kutyasétálgatók, vagy magamfajta bámészkodók.
Minap egy kopottas nénike tűnt fel botjára támaszkodva, fehér virágcsokorral a kezében. Még nem láttam ezen a helyszinen, és volt körülötte valamilyen megfoghatatlan ünnepélyesség, amit nem tudtam hova tenni. Megzavarni sem akartam, így letettem a fotózásról.
Kis idő múltával arra lettem figyelmes, hogy a néni egy fiatal lánnyal diskurál, a virágcsokorral a víz felé mutogatva. A csokrot átadta a lánynak, az pedig a lépcsőn majd a köveken egyensúlyozva a víz széléhez indult. -- Be fogja dobni a vízbe! -- hasított belém a felismerés, és a várható látvány fotózásához közelebb húzódtam.
Valóban ez történt. A lány a vízhez érve visszafordult, és kérdezte, hogy jó helyen áll-e. A néni egy táblaoszlopba kapaszkodva, könnyes szemmel bólintott. A csokor repült, hárman néztünk utána.
A pillanat múltával odamentem a nénihez.
-- Kire tetszik emlékezni, néni? -- kérdeztem.
-- A fiamra ...
-- Mi történt vele?
-- Meghalt. Kétszer is. Először vízbefulladt, aztán innen szórtuk hamvait a Dunába. Éppen egy hónapja ...
Megsimogattam a vállát.
-- Isten áldja, néni! -- köszöntem el tőle.
-- Isten áldja ...
Visszamentem a padomhoz, a néni ott maradt a táblaoszlopba kapaszkodva. Sokáig csak a vizet nézte, majd bátrabban emelte fel a fejét, körülnézve, időnként a túlsó partra is vetve egy-egy pillantást. Az én tekintetem is elkalandozott, és bő negyed óra múlván vettem észre, hogy a néni már nincs ott.
Én maradtam még. Vártam, hogy mit hoz -- vagy mit visz el -- ez a vén kerítő, a Duna.