Az ima lényegét – azt hiszem – nem kell elmagyaráznom. Nem is kívánok itt holmi tanulmányba fogni lényegét illetően, hiszen ezt nálam érdemesebbek megtették – ráadásul jó régen. Luther Márton Nagy Kátéjára (1529) gondolok. Bár tanultam róla többször is – talán még vizsgáztam is belőle – a minap újra kezembe került, és a Miatyánkról szóló rész revelációként hatott rám. Mint amikor kinyitják az ablakot, és a friss tavaszi szél kifújja a tél széngázos, poros levegőjét.
Luther imádkozni tanít. De miért kell tanítani egy olyan imádságot – a Miatyánkot – amit úgyis mindenki(?) tud? A döbbenet az, hogy a helyzet semmit sem változott másfél évezred alatt, mert a tanítványok is ezt kérik Jézustól: „Uram, taníts minket imádkozni...” (Lk 11,1) Pedig akkor is létezett alapima Izráel fiainak, a Smá Jiszraél  (Halljad Izráel) csodálatos szövege, amelyet a Tóra is rögzített Mózes ötödik könyve hatodik fejezetében.
Az izgalmas számomra az, hogy komoly különbséget érzek az egyéni fohász – jajj, ma ne feleljek matekból, ne találkozzak a főnökömmel, gyógyuljon meg Édesanyám, könnyebbítsd szenvedésemet – és az előre megírt, betanult, gyakorta elmondott ima között, amit gyakran egy imaalkalom lezárásaként, kötelességszerűen mondunk el.
A liturgikus ima. Ez az, ami engem különösen érdekel. Ami egy közösség előtt hangzik el, vagy közösen mond el. Vonzódom a liturgiákhoz, és előszeretettel látogatom különböző (keresztény-keresztyén) gyülekezetek szertartásait különböző országokban, és az ima mindig megragad. Akkor is, ha azt a pap/lelkész/lelkipásztor csak maga mondja az oltár előtt. Úgy éreztem mindig, hogy nekem is mondja, és helyettem is mondja. Soha nem éreztem azt, hogy: na, ezt nem! A közösséget teremtő ima!
Ebből a szempontból lett számomra óriási élmény az anglikán egyház imádságos könyve, a Book of Common Prayer, amellyel angliai utaimon találkoztam először, és rendszeresen vissza-visszatérek hozzá. Vannak nevezetes emberek híres imái, de ezt a vaskos gyűjteményt forgatva mindig azt érzem, hogy itt gyülekezetek, közösségek évszázadokon keresztül mondogatták, csiszolták az imák szavait úgy, hogy ma kristálytiszta gyémántként ragyognak, egy veszző, egy ióta sem hagyható ki belőlük. (Néhányat le is fordítottam közülük.)
Ezután bátorkodom előhozakodni az én imáimmal. Túlzás lenne azt mondani, hogy ezek közösségek által elfogadott, rendszeresen használt közösségi imák lennének. De közösségben fogalmazódtak meg, egy-egy jól meghatározott alkalommal. Dátumot nem írok, csak az alkalmakra hivatkozom.
Ha bárki úgy érzi, hogy az itt szereplő imák használhatók akár maga, akár közössége számára: mondja/mondják nyugodtan.