A fakérgekkel kezdődött.
Fiammal első közös fototúránkon a Pintér-kertben vadásztuk a képeket, én pedig próbálgattam, hogyan is működik az új gépem.
Nem is tudom, mi ragadott meg a delfines szökőkút mellett álló fenyő felszínén. Úgy gondoltam, hogy láttam már fenyőt épp eleget. A gép keresőjébe nézve azonban egy új táj tárult fel előttem, és nem gondolkoztam sokáig, lenyomtam az exponáló gombot. Ezután már tudatosabban szemléltem a kertben található fák törzsét, és ott, akkor délelőtt leraktam ezen gyűjtemény alapjait.
A fényképezőgéppel járva-kelve kiderült, hogy nemcsak a fakéreg lehet érdekes felszín, hanem tulajdonképpen bármi. Izgalmassá akkor vált a dolog, amikor a felszín-fotókat visszanézve azok önálló életet kezdtek élni, sőt, később funkciót követeltek maguknak.
Mit jelentenek számomra ezek a képek? Egy felület részletét mutatják, és azzal, hogy a képkivágatból elvész a fotózott tárgy határa, a végtelenség igéretét hordozzák magukban.
Gondoltam egyet, hogy ez az ígéret-érzést valóra váltom. Egy régi, feleségemtől származó ötlet felfrissítésével előkotortam a GIMP grafikus programot (ez itt a reklám helye), és a kiválasztott felületképet folytonossá tettem. Az így keletkezett kép most már valóban végtelenszer pakolható egymás mellé. Hamarosan a funkció is megszületett: weblapoknak szolgáltak hátterül.
Mint például itt is, bár az itt felhasznált kép nem felszín-fotónak készült. Honlapom intrójából az utolsó kép útfelületéből vágtam ki egy darabot, és hajtottam végre az előbb említett eljárást.
Ebben a gyűjteményben az eredeti, kivágatlan, átalakítatlan képeket mutatom be. Ez azért fontos, mert ezekben a képekben az is benne van, hogy a fotózott tárgyhoz közel kellett menni. Némelyik akár rejtvény is lehetne, ezért talán nem bántó a mellette lévő szöveg.