A bennünket folyamatosan ostromló időjárási előrejelzések hatására már a hét közepén elterveztem, hogy randevúzok a Téllel. Ezt semmi sem akadályozta meg, és a pirkadat már a Kisszkókó dűlőn felfelé kapaszkodva talált. Megnyugodva konstatáltam, hogy a körülmények havat ígérnek, ami lassú szállingózással meg is érkezett. Mandulásnál már szabályos téli erdő fogadott, de a gépemet csak a Misina-nyereg után vettem elő, mert nem akartam feleslegesen áztatni az újrakezdődő, időnként sűrű hóesésben. A levegő nyugodt volt, szél alig mozdult, és a legvékonyabb ágakra is 3-5 cm-es hógallérok épültek. Ezek alatt bújócskázva a hátizsákból kilógó állvány jónéhányszor zúdított havat a nyakamba.
Nem zavart. Élveztem az erdő magábaforduló, háborítatlan csendességét. Még embernyomot is csak elszórtan láttam, nemhogy embert. Őzekkel találkoztam, fácánnal, rókával, de olyan takart helyzetekben és rövid időre, hogy fotózásról nem lehetett szó.
A téli erdőt viszont igyekeztem rögzíteni. Lopva, a gépet rövid időkre kicsomagolva a fotóstáska védelméből. Az út is eléggé bizonytalan volt, a sár még nem fagyott meg, viszont hó fedte, így minden lépés kiszámíthatatlan következményekkel járhatott.
Lassan haladtam. Kerülnöm is kellett egy nagyot, mert felszerelésemmel nem kívántam keresztülvergődni a Zsidó-völgybe vezető utat elzáró, hóval borított bozóton. Kőlyuknál viszont egy nagyszerű sorozatot sikerült készíteni a barlang bejáratáról. Elégedettség fogott el, és az újból rázendítő havazásban visszamenekítettem a gépem a táskájába, még az esővédő huzatot is ráhúztam, hogy úgyis mindjárt kiérek az erdőből. Tudtam, hogy az országút következik, és azt is eldöntöttem, hogy a legközelebbi megállóban buszra szállok, sikeresnek ítélve a Téllel tervezett találkozást.
Az erdőből kiérve meglepődve tapasztaltam, hogy a völgyet egy kis gát zárja el. A patak szorgalmasan igyekezett kitölteni a gát előtti mesterséges medret. A friss földmunkáknak köszönhetően egyre nagyobb volt a sár. A gátat elérve nyílt nagyra a szemem, ugyanis a gát mögött egy másik, már feltöltött tavat találtam, rajta négy hattyúval.
Megálltam. A hattyúk szemmel látható érdeklődéssel fordultak felém. Hosszasan tanakodtam, hogy elővegyem-e a gépet, de aztán meggyőztem magam, hogy felesleges, hiszen jó múltkorában már fényképeztem hattyúkat, itt, ebben a mesterséges környezetben nem láttam meg bennük a mutogatásra érdemes képeket. A hó is sűrűn esett, előttem végtelennek tűnő sártenger, amin át kellett vergődnöm, ezért földre szegezett tekintettel a tócsákat kezdtem kerülgetni.
Alig fordítottam hátat a hattyúknak, vad szárnycsapásokra lettem figyelmes. A négy hattyú épp akkor emelkedett fel a vízről, és jellegzetes, sziszegő hangot kibocsátva, mint négy nehézbombázó repültek a sötét víz felett. Döbbenetes látvány volt. Hamarosan elérték a második gátat, és a levegőbe emelkedve végérvényesen a visszahozhatatlan múltba vitték a róluk készíthető fotókat.
Kész, elmentek -- mondtam magamban, és lelkem vigasztalásába kezdtem, hiszen olyan jól megmagyaráztam magamnak, hogy miért nem kell nekem hattyú-fotó. Szemem még mindig követte a madarakat, amikor azok gondoltak egyet, és meredeken balra fordultak, szárnyaik szinte függőlegesen rajzolódtak a szürke égre. Jöttek visszafelé, szigorú kötelékben, gondosan ügyelve arra, hogy ne takarják egymást. A behavazott erdő előtt, felett, mellett. Az egyik hattyú -- mintha bosszantani akart volna -- fölém repült, látványosan megmutatva a repülő hattyút alulnézetből. (Talán bele se fért volna a képmezőbe, olyan közel volt.) A feltöltés alatt lévő tó felett bemutattak még egy vargabetűt, és úgy gondolták, ennyi mozgás elég. Visszakanyarodva leszálláshoz készülődtek, majd lábaikat kitolva, erős fékezéssel landoltak a tavon. (Csak épp a fékezőernyő hiányzott mögülük.)
Nem tudom, ez a produkció mennyi ideig tartott. Csak álltam ott sárba cövekelten, és azon gondolkodtam, hogy készítsek-e egy felvételt a vízen újra békésen úszkáló hattyúkról. Letettem róla. Repülésükről vagy húsz képet készíthettem volna, közöttük legalább három nagyon hatásosat. Aki nézett már fényképezőgép keresőjébe, tudja, hogy mit hagytam ki.
A képek helyett született ez az írás.

A szabály pedig nagyon egyszerű: SOHA NE TEDD EL A GÉPED!

2007. november 17.