Taizé szinte pontosan a félúton volt. Ha a kilométereket nézem, akkor egy kicsit korábban, ha a napokat, akkor valamivel utána.
Nem kívánok itt most matematikai rejtvényeket feladni: de ezek a tények pontosan tartalmazzák annak lényegét: mit jelentett számomra az első komoly találkozás Taizével. Hivatkozhatnék az első kelet-európai találkozó hangulatára, a fóliával fedett építkezési állványokra a Székesegyház előtt -- bár vissza tudom idézni képeit, a megállt idő hangulatát -- de az érintettség állapotába akkor kerültem, amikor ott, Franciaországban megálltam a Communauté harangos kapuja előtt. Santiago de Compostella felé.
Nehéz összefoglalni azt a 48 órát, amit ott töltöttem. Nézegetem naplómat, amit igen szórványosan vettem akkor elő, mert minden lehetséges programot kipróbáltam. Azon a hétvégén vagy háromezer fiatal volt ott, plusz a magamféle kószálók. Öt imán vettem részt, és azt hittem, mindent tudok, de az utolsó, szombat reggeli imát végigkűzdöttem könnyeimmel.
Taizéből nem könnyű eljönni. Nem ereszt. Jött velem, dalaival, csendjével, szelid imáival. Talán ott gyógyultam meg, és a dalok mankójára támaszkodva gyorsultam fel. (Ez a matematikai rejtvény feloldása.)
2009-ben Taizé jött el hozzám, és vetettem bele magam újra a léleksímogató hangulatba. Nem csalódtam, sőt, nemvárt élményeket is hozott ez a találkozó. Alois testvérrel, a közösség vezetőjével találkoztam, még egy külön beszélgetést is kaptam tőle. Innen talán nem véletlen, hogy felszakadt bennem a sóhaj: Poznanba is el kellene menni. András testvér villámgyorsan küldte a választ: várnak!
Így most már két beszámoló sorakozik itten: inkább csak képek, mert Taizéről nem beszélni kell.
Élni.
És ki tudja, hátha több beszámoló is következik.