Valamikor nagy divat volt a képeslap-küldés. Édesanyám mindig büszke volt, hogy hány képeslapot küldött és hányat kaptunk húsvétkor, karácsonykor. Az is számon volt tartva, hogy ki küldött születésnapi vagy névnapi lapot. Ezek a lapok a konyhában kerültek kifüggesztésre, alkalmi dekorációként. Gyerekkoromban még voltak lányok, akik képeslapokat gyűjtöttek.
A telefon és főleg a mobil megjelenése szép lassan kiszorította ezt a szokást. Ma már SMS-t, MMS-t küldünk, vagy egy hívással intézzük el az emlékezésre méltó alkalmakat. (Talán az e-mail nem vette át ezt a funkciót.)
Ahogy fotóim száma gyarapodott, egyre inkább arra jöttem rá, hogy minek nekem képeslapot venni, hiszen "én is tudok olyat". (Lásd például a Virágoskert menüpontban elhelyezett képeimet.) Elkezdtem ilyen képeket (lapokat) gyártani, amelyek például e-mail küldésre is alkalmasak. Amíg a mobilom hajlandó volt kommunikálni a számítógépemmel, számtalan MMS születetett így módon.
Ebben az üzenetküldésben az ragadott meg, hogy teljesen egyedi megoldást jelentett. Úgyhogy egy idő után be is szüntettem az aláírást. Ezt többen kifogásolták, mire azzal érveltem, ha évek múltán, ha kezükbe kerül egy ilyen lap, és nem jut eszükbe, hogy azt én küldtem, akkor nem csináltam (nem jelentek) semmit.
Ne ijedjen meg a kedves látogató, most nem karácsonyi és névnapi képeslapok sokasága következik, hanem a különleges üzeneteké. Hozzám közelállók esetén ugyanis az fordult elő, hogy az egyszerű jókívánságon túl többet akartam közölni. Aztán az derült ki, hogy ezek a tartalmak az idő múltával is érvényesek maradtak, sőt, túlmutatnak azon a címzetten, akinek számára megfogalmazódtak. Ezekhez a gondolatokhoz kerestem képi illusztrációt. (Azaz, fordított a sorrend a Töredékek menüpont alatt leírtakhoz képest.)
Ezekből az üzenetekből mutatnék be egy csokorra valót. A szöveg gyakran a képen szerepelt, és ekkor gondosan ügyeltem a szöveg képi megjelenésére. A jobb olvashatóság kedvéért itt a képek mellé kerültek – mintha a hátlapján lennének.